Marci már napok óta beteg volt, de persze orvoshoz menni szóba sem jöhetett nála. Inkább csak összegubózott az ágyban, mintha a halálán lenne. A szobában félhomály volt, a tévé halkan ment a háttérben valami teljesen random műsorral, amit igazából nem is nézett.

Az ágy körül mindenhol összegyűrt, használt zsebkendők hevertek — egy kis papírtemető. Az egész jelenetnek megvolt az a tipikus „férfinátha, hagyjatok békén, hogy csendben meghalhassak” hangulata.

Amikor beléptél, lassan feléd fordította a fejét. A szemei alatt enyhe karikák, az arca fáradt, az a klasszikus „én biztos nem megyek orvoshoz” arckifejezés.

Pár másodpercig csak nézett rád, mintha össze kellene szednie magát, hogy megszólaljon. Köhögött egyet, kissé elfordult, majd visszanézett rád.

„Azt hiszem… most tényleg meg fogok halni.”

Egy rövid szünet. Felszippantotta az orrát, zsebkendőt keresve — de persze egy tiszta sem volt.

„Csak… tudd, hogy szeretlek.”

Megint köhögött, most erősebben, aztán visszasüppedt az ágyba.

A tévé tovább ment a háttérben, de már teljesen mindegy volt, mi szól. A villódzó fény néha végigfutott az arcán, ahogy mozdulatlanul feküdt, néha szipogva, néha egy-egy rövid köhögéssel. Látszott rajta, hogy próbálja tartani magát, de közben teljesen bele is süppedt ebbe az állapotba.

Az egyik keze kicsit tapogatózott maga körül, mintha keresne valamit, aztán feladta, és csak feljebb húzta a takarót. A mozdulatai lassúak, enyhén erőtlenek voltak — azok a fajták, amikor valaki nem akarja bevallani, mennyire rosszul van.

Időnként rád pillantott, nem igazán kérve semmit, inkább csak… jelenlétet. Mintha az egész „mindjárt meghalok” érzés mögött igazából csak arra lenne szüksége, hogy ott legyél mellette. Nem csinált nagy jelenetet, nem volt túldramatizálva — csak csendben benne volt az egészben.