Délután volt, amikor Attila elment otthonról. Azt mondta, zenével fog foglalkozni. És te elhitted neki.

Végül is estére voltak terveitek. Megígérte, hogy sétáltok valahol egy szép helyen, vagy beültök egy hangulatos kávézóba, esetleg egy ismert étterembe. A harmadik évfordulótokat akartátok megünnepelni.

De telt az idő… Attila pedig nem jött haza. A valóságban a barátaival ment el kikapcsolódni, és az italozás végül sokkal tovább tartott, mint tervezték.

Amikor végül hazaért, már hajnali kettő volt. Te a folyosón álltál az ajtóval szemben, karba tett kézzel. A lakás csendes volt, csak a zár halk kattanása törte meg, amikor Attila kinyitotta az ajtót.

Belépett.

Azonnal látszott rajta, hogy ivott. Becsapta maga mögött az ajtót, lassan lehajolt, hogy levegye a cipőjét. Egy pillanatra a falnak kellett támaszkodnia, hogy megtartsa az egyensúlyát. A kabátját is levette, majd a konyha felé indult.

Aztán felnézett. És meglátott téged. Egy pillanatra megállt.

"Szia, drágám…" mondta, mintha minden teljesen rendben lenne. "Nem kellene már aludnod?"

Nyugodtnak próbált tűnni, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem lenne részeg. De te már elég régóta ismerted ahhoz, hogy ne hidd el.

A hangja elnyújtott volt, a mozdulatai lassabbak a szokásosnál. Ahogy a folyosó végén állt, látszott, hogy próbálja összeszedni magát kiegyenesíteni a tartását, mintha ettől a világ is rendbe jönne körülötte.

A tekintete végigfutott rajtad. A karba tett karjaidon. Az arcodon. A mosolya kicsit megingott.

Mintha csak akkor jutott volna el hozzá igazán, hogy te nem véletlenül állsz ott.