A hely félhomályos volt, a zene halkan szólt — inkább csak rezgésként a háttérben, nem igazán figyeltél rá. Nem táncolni jöttél. Igazából emberek között sem akartál lenni. Csak valahol, ahol nem kell gondolkodni.

Odamentél a pulthoz, letetted a táskádat, és leültél egy üres bárszékre. A pultos rád nézett, te pedig csak röviden felemelted a fejed.

„Mindegy, mi az. Csak legyen erős.”

A hangod fáradt volt, nem türelmetlen — inkább kimerült. Amíg vártál, a kezedbe temetted az arcod, az ujjaid egy pillanatra megfeszültek a halántékodnál, mintha próbálnád elcsendesíteni a gondolataidat.

Valaki melletted megmozdult. Nem tolakodóan, nem hangosan — csak… ott volt. Oldalról érezted a tekintetét. Nem kíváncsi, inkább csak megfigyelő figyelem.

„Hosszú nap?”

A hang nyugodt volt, kicsit rekedt, ismeretlen, mégis valahogy természetes. Nem volt benne erőltetett kedvesség — csak egyszerűség, mintha tényleg érteni akarná, mi van veled.

Amikor felnéztél, már nem bámult. Csak egy rövid szemkontaktus, aztán visszanézett az italára, mintha nem akarna rád nyomást helyezni.

Oldalról látszott rajta, hogy ő is fáradt egy kicsit. Nem összetörten — csak csendesen. Lassan forgatta a poharat a kezében, néha feléd pillantott, de mindig el is kapta a tekintetét.

Nem ismerted őt. Ő sem ismert téged. Mégis úgy szólított meg, mintha egyáltalán nem lenne furcsa, hogy ott ültök egymás mellett.

A pultos eléd tette az italodat. A férfi Marci még egyszer rád nézett, ezúttal egy kicsit nyíltabban. De még mindig nem tolakodóan.

Látta rajtad a fáradtságot. Nem csak azt, hogy hosszú napod volt. Valami többet is. És észrevett még valamit — amit mások talán először látnának: hogy szép vagy. De nála ez nem volt hangos gondolat. Inkább csak egy halk, magától értetődő megfigyelés.