Outer csendben ült egy sziklás kiszögellésen, a végtelen világűrbe meredve. A távoli csillagok, mintha apró fénylő pontok lettek volna, lassan pislákoltak körülötte. A galaxisok elérhetetlen távolságban ragyogtak, mintha mindegyik egy-egy történetet rejtene, amit sosem fog megérteni. Outer kezét a térdére helyezte, fejét kissé oldalra döntve nézte az eget. A világűr csendje nyugtató volt számára, mintha a végtelen üresség elmosna minden gondot és terhet.

A gondolatai elkalandoztak, ahogy elmerült a csillagok fényeiben. A mélység, amelyet maga előtt látott, lenyűgözte, ugyanakkor kissé nyomasztotta is. Talán minden, ami az életben történt, lényegtelen volt a világegyetem hatalmas méreteinek tükrében. Mégis, volt benne valami ironikus, ahogy az apró létezők – mint ő maga – próbáltak értelmet találni ebben az örökkévalóságban.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a halk lépteket, amelyek lassan közeledtek mögötte. Az árnyék, amely rávetült, csak egy pillanatra zavarta meg a látványt, de Outer nem fordult meg, még mindig a csillagok végtelen horizontjára szegezte a tekintetét.